Egy lány lépdelt a kihalt utcákon. A nap már lemenőben volt, ezért vérvörösre festette az eget. Ekkor már a szél is fújt. Bele-bele kapott a rózsaszín tincsekbe. A nap vezette Sakurát. Házakat már csak elvétve látott.
Elérte szülőfalujának kapuját és búsan tekintett fel rá. Eszébe jutottak szülei, akiket három éve veszített el. Majd eszébe jutott a szőke fiú, aki mellette volt akkor is és rókavigyorával felvidította. A lány szájára akaratlanul is egy mosoly ült ki.

Emlékezett az első találkozásukra. Tavasz volt. A cseresznyefák virágba borultak, a lehulló virágszirmok függönyként hulltak alá. Az egyik fa törzsénél egy szőke kisfiú üldögélt egyedül. Az eddig vígan játszó kislány halkan lépkedett a szőkéhez. A pajkos, zöld szemek a szomorú, kék szempárt nézték hosszasan. Kis idő múltán a rózsaszín elmosolyodott és bíztatóan nyújtotta kezét a szőke felé. Habozás után elfogadta a kis kezecskét és ő is elmosolyodott.
- Sakura - mondta a lány még mindig mosolyogva.
- Naruto, a leendő Hokage!

Ekkor az eddigi mosolyt egy könnycsepp váltotta fel. Egy második. Majd még egy. Már patakzottak a könnyei, amiket a rózsaszín tincsek magukba szívtak. A könnyek elhomályosították látását, és újabb emlékképek törtek rá.

Naruto volt az első akit meglátott. Félholtan feküdt a saját vérében. A ruháin hosszú vágások voltak, amikből patakzott a vér. A lány ijedten borult barátja mellkasára. Halotta, hogy a fiú nehezen veszi a levegőt. Sakura minden erejével azon volt, hogy meggyógyítsa társát, ám egy hideg kéz megállásra késztette.
- Rajtam már nem segíthetsz, a többieket mentsd! - A lány legszívesebben sírva fakadt volna, de akkor Naruto is szomorúbb lett volna, ezért inkább csak bólintott egyet, de ez is nehezére esett.
A szőke fáradtan hunyta le szemeit. Nem nyitotta ki többet. A lány próbálta kitapintani barátja pulzusát, de sehogy nem találta. Valami eltörött ott legbelül, sírva borult rá az élettelen testre, és kétségbeesetten kiabálta társa nevét, de ő már nem válaszolt neki... soha többet.

Azóta nem telt el úgy pillanat, hogy ne gondolt volna rá. Mindennap átélte azt a napot, mintha csak éppen akkor történt volna meg. Először a családját vesztette el és most a legfontosabb személyt az életében. A régi érzések az újakkal vegyülve még fájdalmasabbá, még elviselhetetlenebbé váltak.

Már jócskán túl járt a kapun. Innetől céltalanul lépdelt. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb elhagyhassa ezt a helyet. Ezt a helyet ami annyi bánatot, szenvedést okozott.
A lába arra vitte, amerre a nap a hegyek mögött kezdett alábukni, hogy aztán a sötétségbe vesszen.
Elért a szirthez, ahonnan már nem kerülhetett közelebb a fényhez, melegséghez, boldogsághoz. A naphoz. Nem tudott, már nem is akart. Nem maradt hozzá ereje. A kín és bánat mindet felemésztette. Egy nagyobb kő előtt megállt, majd leült rá. Nézte, ahogy az életet jelentő fényes korong teljesen eltűnik a magas hegyek mögött a szeme elől. Ahogy a helyét a sötétség váltja fel a csillagokkal, melyek ezen az estén még ragyogóbban csillogtak, mintha csak emlékezetesebbé akarták volna tenni a pillanatot.

Kezét hajához emelte, amit immár a csillagok világítottak meg. Lassan kikötette otthonát szimbolizáló pántját és kezébe vette. Hosszasan nézte, majd hagyta, hogy a lágy szellő belekapjon és tova szálljon vele.
Még utoljára hátranézett. Azt a helyet látta ahol legemlékezetesebb eseményei történtek és amiket csak bánat követett. A bánat és keserűség ami a mérleget a maga oldalára billentette, ezzel eldöntve a lány sorsát.

Nézte a hegyeket, ahol a vörösen izzó nap eltűnt. Nézte a csillagokat, amik elvesztett családját, barátait jelképezte. Aztán felállt. Rövid hezitálás után mélyet szippantott a hűvös levegőből, majd... ugrott. Zuhant.

Mosollyal az arcán mondta ki azt a három szót, ami megpecsételte sorsát. Azt a hátom szót ami a számára elérhetetlennek tűnő boldogságot jelentette:
- Én is jövök!
Majd ugyanezzel a mosollyal, elnyelték a habok. A víz messze vitte a testet, ami annyi fájdalmat állt ki, amit már nem bírt tovább egyedül. Azt a testet amelyik rengeteg szép emlékett őrzött magában, ám még annál is több keserveset... A testet aminek a lelke talán végre meglelte a rég elveszettnek hitt békét, nyugalmat. Talán végre boldog lehetett valahol, ha nem is az életben.