ItaSaku

Eleinte féltem tőle ... Minden szenvedő szavától melyet hozzám intézett. Féltem, a fekete szemeitől, melyek teli voltak fájdalommal és olyan mélyek voltak hogy az ember elveszett bennük valahányszor csak beléjük nézett. Féltem, hozzá érni mikor a sebeit ápoltam!Annyira szelíd volt , annyira másnak képzeltem őt. Mindenki félelemmel és megvetéssel a hangában beszélt róla…tisztelettel. Megmentett engem .Megvédett . Nem engedte a fehér hajú akatsukisnak ,hogy bántson engem.
- Elég, Hidan – Hallottam távolról, amikor a Jashinista kinyújtotta a kezét felém!  A hang … a megmentőm hangja örökre eszembe vésődött a hang tele volt furcsa méltósággal .Akatsukis köpenyt viselt és lassan sétált felénk.  Nem láttam az arcát , nem tudtam tisztán kivenni, könnyek  homályosították el a látásom. Rettegtem  azt hittem egy rossz álomba cseppentem és alig vártam , hogy véget érjen !Kínzóm dühös lett, nyilván nem örült hogy meg zavarták . Hangja élesen csengett a barlangban:
- Itachi? - Sziszegte. - Csatlakozni  akarsz talán?

- Engedd el. –A társa csendesen  felelt.

Én letöröltem a könnyeimet és nem hittem a fülemnek .Előttem állt egy szép arcú ébenfekete hajú férfit. A mandula alakú szeme visszatükrözte Hidan haragos tekintetét. Úgy tűnt az Uchiha nem akarja elfogadni a meghívást és képes saját társa ellen harcolni csak, hogy megvédhessem.
- Mit akarsz tenni? – Morgott, majd kihúzta magát, látszott rajta , hogy nem akar elengedni.

- Megöllek, Hidan. És ezúttal nem fogsz feltámadni, nem hoz ide vissza  semmilyen isten!

Néhány percig farkasszemet néztek majd az ezüst hajú fújtatva elindult.

- Jó, csinálj vele amit akarsz! - Dohogta, majd elhagyta a barlangot.

Egyedül voltunk már, csak mi ketten. Aztán letérdelt, felém nyújtotta a kezét. Hátrálni kezdtem, féltem , hogy talán nem tiszták a szándékai.. Leengedte a kezét, majd rám pillantott.

- Ne félj - mondta csendesen – Nem foglak bántani.

Néztem a vérző karját .Nem tudom  miért úgy éreztem megbízhatok benne. Ujjaival megérintette a bőröm. Istenem annyira meleg . Bekötöztem a sebeit. Így találkoztam Itachi Uchihával  ... A Konohai Démonnal . A megváltómmal .A szerelmemmel...

* * *

Éreztem  ahogy bele csókol a nyakamba  és lágyan simogatja a bőrömet. Olyan jó érzés volt … Olyan átkozottul jó! A vállainkra nehezedő fájdalom csökkent mikor átöleltük egymást . Egymás erejére támaszkodtunk és ezzel az erővel megtelt a szívük. Hála neki, sikerült végre elfelejtenem Sasukét. Elfelejteni a beteljesületlen szerelmet, ami felőrölte a lelkemet , és szinte fojtogatott. Én nem voltam olyan, mint Naruto. Nem tudtam az apró dolgokból erőt meríteni. Úgy éreztem, kudarcot vallottam és mindenki csalódott bennem . Hiszen bár hányszor próbálkoztunk Sasukét sohasem sikerült vissza vinnünk a faluba. Igen, önző voltam... egy önző áruló, amiért eljöttem onnan .De mindenki a boldogságot keresi az életben. És nekem ő volt a boldogság, démoni valójában.
Mindig is büszke voltam, hiszen én voltam az egyetlen, aki valaha is mosolyogni látta , sohasem hagytam megfulladni a szomorúságban. Szerettük egymást. Benne is voltak emberi érzések és ő is kereste a pillanatnyi boldogságot akárcsak én. Szárnyaltam…

Konohát régen elfeledtem, egyszerűen nem tekintettem az otthonomnak többé,de néha eszembe jutottak Naruto ostoba vágyálmai. Hogy mindannyian együtt sétáltak kéz a kézben a napba. Lehet, hogy hülye , de ... ezek  a vágyak sokáig reményt adtak egy olyan életre, ami már sosem jön el .Szükségünk volt ezekre az álmokra mert ezek nélkül a kegyetlen valóság megölt volna minket.. Sok emlék rémlett fel bennem milyen volt mikor szőke társam, sírt  vagy milyen volt, amikor együtt  edzetünk. Eszembe jutottak az Avarrejteki mindennapok!

Biztos voltam benne , hogy soha senki sem fogja megérteni a fájdalmamat, azt a fájdalmat amit az álomvilágom széthullása okozott .Aztán jött ő. A fájdalmam helyébe lépett és esélyt adott egy új kezdetre. Eleinte folyamatosan elutasítottam magamban  ezt az érzést ... mert… mi történik, ha  újra darabokra hullik a szívem?Vajon  lenne erőm újra a semmiből talpra állni? Úgy éreztem, aligha. Bűnös  voltam és tehetetlen, tehetetlen a  lelkemben kavargó érzések ellen. Bennem maradtak válasz nélkül. Az én világom  azokban az időkben nem létezett...
De Itachi mindig vigyázott rám…sohasem fogom megérteni.
Láttam az Akatsukis kabátját, s Konohai fejpántot rajta egy karcolással láttam a szomorú embert, akit már kezdtem ... szeretni .Volt bennünk közös bőven, talán túl sok is...Mindketten jól ismertük a boldogtalanság fogalmát, és végre találtunk valaki, aki lehetőséget adhat egy új életre.

Így kerültünk egymáshoz egyre közelebb és közelebb ,  pótoltuk a lelkünkben tátongó űrt. A szemeiben láttam, megértés, ő volt az egyetlen , aki ismert engem, hogy ki vagyok én, és mit érzek. Mert neki nem csak az a rózsaszín hajú  lány voltam, aki megpróbál változtatni olyan dolgokon amihez valójában semmi joga, számára nem csak egy bőgőmasina voltam. Neki, én egy nő voltam, aki kész küzdeni a hitéért, a hitért ,hogy egy nap majd minden jó lesz.

- Mit gondolkozol Sakura? - Suttogta a fülembe .Egymás mellett feküdtünk betakarózva,  én pedig szorosa a karjaiba bújtam. A hosszú haja csiklandozza az arcomat, és éreztem a lélegzetét a nyakamon. Minden tökéletesen idilli volt. Ránéztem, és elmosolyodtam.

- Én …  Sok mindenen .- mondtam csendesen majd felé fordultam .Rám nézett, felemelkedett egy kicsit, de csak pont annyira hogy arcunk egy vonalba kerüljön egymással, a könyökén támaszkodott. Ez az idilli pillanat örökre beivódott a retinámba! Sohasem felejtem el…

-  Sakura , mondd el .- Lehelte, majd hüvelyk ujjával megsimogatta az arcom.

 Megráztam a fejem és szorosan összezártam a pilláimat szinte fájt .Csak a múltról, a múlt pedig számára fájdalmas, nem akartam látni a gyötrődést a szemeiben.

- Rájuk gondoltál igaz?- vesébe látó szemeit az enyémekbe fúrta. én pedig még mindig nem tudom elrejteni az érzéseimet.

- Itachi  – fordítottam felé az arcomat . Láttam szemeiben kavargó érzéseket, szerelmet, aggódást, féltést és vágyat.

 - Mondd, miért? Mondd, miért ér véget minden szép dolog az életben?Miért ér véget ez a pillanat?

Ő hallgatott egy pillanatig és talán a válaszon töprengett . Majd fekete szemei sötéten megvillantak, értelmet - bölcsességet sugározva felém...

- Ez a végzet. Semmi sem tart örökké! És semmi sem történik ok nélkül! Mond neked valamit az a szó hogy sors?a-mondandója végénél fáradtan sóhajtott majd lehunyta ónix szemeit.

- Szóval mindnyájunk sorsa meg van írva? –lehunytam szemeimet és egy fásult, elfogadó mosoly terült szét ajkaimon.

 Majd megcsókoltam! Szerelem!
- Ha van sors, ami meghatározza az élet utakat, akkor azt akarom , hogy ami utunk örökre összefonódjon.

-A sors megöl minket Sakura! - Felültem, ezzel a kijelentésével nagyon feldühített, de ő továbbra is lezárt szemekkel higgadtan feküdt.

- Ne hagyd, hogy megöljön! –Nem reagált .Arcomat  tenyerembe hajtottam, meg kellett találnom a megfelelő szavakat!Éreztem, hogy gondolkodva a plafont fixírozza,valószínűleg ő is ezt teszi.

-         Sakura , én .. szeretlek !

Tudtam, hogy ezt a szót életében talán akkor mondta először. Éreztem a kínlódást e mögött a szó mögött , félt kimondani… de őszinte érzés volt!A bánat egy pillanatra talán alábbhagyta marcangolni a lelkét....Itachi Végig simítottam markáns határozott vonalú ugyanakkor mégis finom arcán!
- Nekem nincs értelme miért harcolni.. én halott vagyok.. meghaltam már hosszú évekkel ezelőtt- suttogta egy pillanat múlva.

Keserű mosolyát látva megértettem . A szeme csakúgy, mint a teste üres egy halott ember. De ez a kiégett halott ember értem, csakis miattam, visszatáncolt a pokoltornácáról . Még mindig engem figyelt!

- Én .. Itachi ... Szeretlek!- őszinte voltam,mindketten azok voltunk, és a közöttünk feszülő mély szakadék.,hirtelen áthidalhatóvá vált!Minden értelmet nyert! Vártam, hogy mesélni kezd….

- Azon a napon meghaltam! Tudod te mit érez egy haldokló?

Megráztam a fejem, döbbenve. Kíváncsi is voltam, de féltem a hirtelen vadságtól ami a tekintetét elragadta.

- Ürességet!Mindennap látom azoknak az embereknek az arcát, akiket megöltem., hogy nem volt más választásom. Magam előtt látom apám megrovó pillantásait és hallom a barátaim halálsikolyát ,feldereng előttem az egykori Uchiha klán fénye!De tudom, ha nem én akkor valaki más teszi meg. Azt hittem, hogy jobb betartani a parancsot .- elhallgatott, és megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat.

- A végén én magam egy Uchiha okozta a vesztüket. Figyeltem az emberek szemében lassan kihunyó tüzet. Néhányan közülük próbáltak harcolni, de senki sem tudott megállítani. Senki sem tudta megállítani konohai szörnyeteg. Kerestem a szemeket,a kihunyó tekinteteket, amik tele voltak gyűlölettel és félelemmel… félelemmel a haláltól. Éreztem a félelem illatát. Sok Uchiha egyszerűen elfogadta a sorsát, köztük anyám is. Még a halála pillanatában is Sasuke nevét suttogta...könyörgött, hogy kíméljem meg az életét .Istenem mennyire szerettem őt... A haja csiklandozta az arcom, amikor homlokon csókolt, akkor utoljára. Emlékszem, milyen szorosan öleltem "Sajnálom …sohasem felejtelek el Mikoto Uchiha..."

Elcsendesedett. Átöleltem és elmém hirtelen megvilágosodott Itachi egy olyan személy, akinek kötelességtudat erősebb volt, mint a szeretet. Lelki szemeim előtt láttam azt a pillanatot mikor kihunyt a fény a szemében, amikor elhalványult majd eltűnt a mosolya.. Éreztem, hogy ez az ember, aki oly szorosan mellettem fekszik, soha   sem fogja elérni boldogságot ebben a világban. Ő  egy áldozat volt!Könnyek gyűltek a szemembe és szépen lassanelmossák  a körülöttem lévő világot, azok az átkozott cseppek, amelyek elhomályosítják a látásom!Igyekeztem visszatartani őket… de, nem ment. Abban a pillanatban a mellettem pihenő férfi személyisége egy teljesen új értelmet nyert... Ez volt az a cselekmény a legnagyobb bátorság, amit egy ember valaha megtehet. Fojtogatott a sírás… már megint gyenge voltam!

- Akkor Sasuke hazatért. Meg kellett volna ölnöm őt is ,de nem tudtam. Nem tudtam megölni az öcsém, az én egyetlen, szeretett testvéremet.... - Behunyta a szemét, elveszett az emlékei között. - Nem tudtam, egyszerűen nem ment. Elhatároztam,hogy magam felé irányítom a gyűlöletét elértem, hogy utáljon engem... neki ez volt a motiváció, hogy hatalomhoz jusson, olyat amilyenről mások csak álmodnak.  A Sharingan megadta neki a lehetőségeket, amit várt... eközben én tovább haldokoltam .Hallottam, hogy Orochimaru oldalán elhagyta a falut, hogy visszatérjen egy hősként egy olyan hősként aki az áruló Uchiha fejét a hokage elé viszi  zálogként,hogy visszatérhessen Avarrejtekbe és ott alapíthasson méltósággal egy új klánt!.

Forró könnyek csorogtak arcomon észrevétlenül puhán koppanva a lepedőn. Azon az éjszakán az életem, amiben hittem... minden megváltozott. Nehéz volt elfogadni az igazságot . Konohában teljesen mást mesélnek

 - Itachi …

Ő megdöntötte a fejét, és erőtlenül rám mosolygott. - Most .. boldog vagyok .Itt vagy te. Nem tudom, miért, de  nem hagyhattam, hogy Hidan  megöljön Eleinte azért mert az öcsémre emlékeztettél. .Felébresztetted bennem az emberi érzéseket újra és újra. De most … – és letörölte a könnyeket az arcomról.

Lehajtotta a fejét. Aztán sóhajtott, és nevetett csendesen. - Most, amikor a halál már olyan közel van .. Én kétségbeesetten szeretnének élni. Én is minden nap várni arra a pillanatra  mikor rám mosolyogsz a halál számomra egy áldás volt, amit vártam, vártam hogy megment attól a fertőtől amiben élek! És most … Újra hív az élet ,újra itt akarok maradni!Szeretnék itt lenni veled ...bolond vagyok... egy bolond .

Hirtelen zuhantam a karjaiba,és szorosan magamhoz öleltem őt. Könnyek futottak le arcomon,a szomorúság a bánat és a megérintettség könnyei .Azt akartam ,hogy érezze itt vagyok vele. Örökké!

- Itachi ... - súgtam megcsókolta a homlokom majd megölelt, a karjaiban pihentem , majd sóhajtva mondtam az első ostobaságot ami eszembe jutott:

 - Te, nem fogsz meghalni . Addig fogsz élni ..míg az én szívem dobog.

Éreztem, hogy el fogom veszíteni.. Szívünkben égett a kétségbeesett szenvedély, amely soha nem teljesül. Annak ellenére, hogy annyira közel van hozzá ... Én még mindig úgy érzem, hogy ez nem elég. Még mindig nem elég.  Mindig csak vele akarok lenni .A sors a kettőnk lelkét olyan szorosra fűzte, hogy átéreztem a félelmét, a félelmét a haláltól, a félelmét attól hogy vajon mit hagy majd maga mögött és mi marad utána . Szerettem őt.. mindennél jobban fagyosságát , kék vérű eleganciáját, az egész lényét.
- Sakura ... A hangja remeg. Éreztem az ujjainak érintésére megremeg a testemen . Könnyeim továbbra is folytak , megállíthatatlanul törtek fel!

- Sajnálom ... És kérlek, ígérd meg hogy, soha nem fogsz elfelejteni... Haruno Sakura.

* * *

Az éjszaka, amit együtt töltöttünk megismételhetetlen és csodálatos volt. Ez volt az utolsó alkalom, mikor láttam Itachi. Az együtt töltött este volt  a búcsú az éjjel megígértem neki, hogy én soha nem felejtem el őt , és én mindig megtartom a szavam. Soha nem adom fel Itachi! Betartom a szavamat!Gondolok rád a szívem alatt növekvő gyermekünkkel együtt! Az utolsó Uchiha, a klánod véred!

Örökre...




FORRÁS: http://anime-fanfiction.animehq.hu/fanfiction/viewstory.php?sid=10934&chapter=1