Délután

Szája elé szorította a kezét, hogy ezzel is tompítsa megállíthatatlan kuncogását. Nem szabad, hogy meghallják! Lábait a mellkasához húzta és becsukta a szemeit. Ha nem látod őt, ő sem lát téged, nem igaz?

Sasuke a szekrényben ült, az ott tárolt futonok tetején. Egész teste reszketett az elfojtott kuncogástól. Nagyon jó kedvében volt, és egyszerűen nem tudta abbahagyni a kuncogást. Ám, el kellett rejtőznie! Nii-san keresi, és nem találhatja meg! A bújócskának ezek a szabályai.

Hirtelen a félhomályt felváltotta a délutáni napfény, ahogy elhúzódott a szekrényajtó. Sasuke még mindig nem nyitotta ki a szemét, de tovább kuncogott.

- Megtaláltalak! – hallotta Itachi hangját. – És mi jár annak, akit megtalálnak bújócska közben? – Sasuke ekkor már kinyitotta egyik szemét.

- Semmi! – mondta.

- Hogy is ne! – szólt Itachi és feltérdelt a futonra, amin Sasuke ült. – Most megvagy! – azzal csiklandozni kezdte öccsét az oldalán és a hasán.

- Ne, Nii-san, ne! – kiáltott nevetve a fiú, miközben próbált elhúzódni az ujjak elől.

- Ez a büntetésed! Egy ninját nem találhatnak meg soha! – mondta tettetetett kioktatással Itachi, miközben tovább ’kínozta’ Sasukét.

Sasuke pedig csak kapálózott és nevetett. Már alig kapott levegőt és teljesen kipirult az arca.

- Nii-san! – nevetett. Ekkor bátyja abbahagyta a csikizést, de csak egy pillanatra, hogy levegőt kapjon, és kezdte elölről. – Hagyd abba Nii-san, elég! – kiáltott nevetve, kifulladva Sasuke.

- Úgy gondolod? – kérdezte Itachi, de tovább folytatta tevékenységét. – Hmm, jól van, most az egyszer megkegyelmezek neked. – azzal végleg abbahagyta, és teljesen bemászott a szekrénybe, majd behúzta az ajtót. Sasuke csak mosolyogva próbálta visszanyerni a lélegzetét, ahogy bátyját nézte. A hátán feküdt és teljesen gyengének érezte magát a mozgáshoz, de nem is bánta. Csak bámulta Itachi arcát, ahogy fölé hajol, és nézi az övét. – Gyere. – súgta halkan az idősebb, és a karjaiba vette öccsét. Hátát a szekrény falának döntötte, az ölébe ültette Sasukét, és felhúzta a lábait.

- Nii-san… - kuncogott a fiatalabb és nekidőlt bátyja nagy, és erős mellkasának. Rettentő boldog volt.

A kis térben erősen és megnyugtatóan érződött Itachi por, vas és levendula illata. Sasuke ki volt fulladva az előbbi csiklandozástól és mélyeket lélegzett. Kellemesen szédítette ez a varázslatos érzés. A szekrényajtót bámulta, de minden egyes érzékszerve Itachira összpontosított. Hallotta a szívdobbanásait, érezte a lélegzetvételét, a pulzusát, a teste melegségét, ami szinte égette már.

Elengedett egy megnyugvó sóhajt, ahogy bátyja egyik keze a hátát kezdte gyengéden masszírozni. A másik pedig tenyerébe vette a tarkóját, és hüvelykujjával a halántékát kezdte cirógatni.

Sasuke önkéntelenül is megmarkolta Itachi fekete pólóját, és behunyta a szemét.

- Nii-san… - kezdte.

- Shh. – nyugtatta a bátyja, majd halkan egy régi dalt kezdett dúdolni.

- Mm… - sóhajtott a fiatalabb és behunyt szemmel hallgatta a dallamot, ami Itachi mellkasában vibrált. Halk hangja betöltötte a szekrényt, és Sasuke hallását, tudatát.

Minden olyan tökéletes volt, és gondtalan. Sasuke ilyenkor érezte leginkább, hogy mennyire szereti a bátyját. Rövid idő után álmosodni kezdett.

- Itachi! – jött egy kemény, érdes hang, amire mind a ketten összerezzentek. A dal elhallgatott, a cirógatás abbamaradt. De egyikük sem mozdult.

- Nii-- - kezdte rekedten Sasuke. Nem akarta, hogy Itachi elmenjem most. Egyáltalán nem akarta. Vele szeretett volna maradni, még… még egy kicsit.

- Shh… - susogta testvére, és erősebben ölelte öccsét. Sasuke érezte, hogy Itachi álcázta mindkettőjük chakráját. Mintha ott sem lennének.

A fiatalabb beletemette arcát bátyja mellkasába. Ha nem látod őket, ők sem látnak meg, nem? Próbálta visszafogni a könnyeit, és a kaparást a torkában. Most Itachi vele volt, nem mással. Ne vigyék még el, még ne…

- Itachi! Sasuke! – jött újra apjuk dühös hangja. – Hol a fenében lehetnek? – kiáltott, és elment a szobából, tovább kutatva két fia után.

Sasuke hallotta Itachit halkan felsóhajtani. A dallam és a cirógatás folytatódott. Szipogott egyet és kipislogta a könnyeit.

- Szeretlek, Nii-san. – motyogta a félhomályba.

- Un. – bólintott Itachi, és tovább dúdolt.

Sasuke elmosolyodott. Megint nyugodt volt. Szemeit behunyta és újra átadta magát bátyja élményének. Örökre így akart maradni. Együtt az emberrel, akit a legjobban szeret a világon egy szűk és sötét, mégis meleg szekrénybe zárva.

Észre sem vette, mikor aludt el, de arra ébredt, hogy mérges hangokat hall. Önkéntelenül is erősebben szorította bátyja pólóját. Tudta, hogy még az ölében van, és még mindig a szekrényben. De most apjuk megtalálta őket.

- Itachi, nem vagy már kisgyerek, próbálj meg néha észnél lenni! – sziszegte idegesen Fugaku. – Egész délután téged kerestelek!

- Az nem az én hibám, ha nem találtál. – felelt nyugodtan Itachi. Sasuke egész testében érezte a hangja vibrálását.

- Anyátok már komolyan aggódni is kezdett. – felelt kissé megzavarva apjuk. – Na, kifelé onnan! – lépett távolabb a szekrényajtótól, hogy kiengedje Itachit.

Sasuke erősen kapaszkodott bátyja vállaiba, és arcát erősen a mellkasához nyomta. Itachi pedig nem engedte el.

- Előbb hadd tegyem ágyba, és mehetünk. – szólt nyugodtan, és apja válaszát meg sem várva a hálószoba felé indult.

- Nii-san. – suttogta Sasuke. Nem akarta, hogy elmenjen, nem akarta odaadni. – Maradj! – kérte, és nem engedte a pólóját.

- Nem tehetem. – sóhajtott Itachi és betakarta öccsét.

- D-de…! Holnap, holnap játszunk megint? – kérdezte reménykedve Sasuke. Bátyja csak elmosolyodott.

- Legközelebb. – pöckölte meg gyengéden a fiú homlokát és kiment a szobából.

- Nii-san. – mosolygott Sasuke, az orráig húzva a takarót.

Valahol érezte, hogy legközelebb már nem fognak elférni egy szekrényben…

Forrás: [×]